Szenteste

2014.12.24
Nem bírtam tovább aludni... Amint az eszemhez tértem, kipattantam az ágyból és az ablakhoz siettem. Reméltem, hogy ilyenkorra már esni fog a hó, de sajnos csalódnom kellett. Az időjárás... Mit is mondhatnék? Hó helyett eső, hóban játszadozó gyerekek helyett pedig senki nem volt az utcán... Ez egyáltalán nem karácsnyi hangulatot idézett. A kíváncsiság, mely szerint "mit kapok ma" , eluralkodott rajtam, ezért muszáj volt már reggel kilenckor anyát azzal fárasztanom, hogy:
-Mikor ajándékozunk? Mikor?
-Nyugalom. Majd délután négykor, amikor már sötétedik. Addig várj türelemmel-mondta kissé idegesen a monoton kérdéseimtől.
Elfogadtam a válaszát, hiszen mást úgysem tudtam tenni. Mivel nem tudtam jobb elfoglaltságot kitalálni, ezért kitaláltam, hogy inkább segítettem neki.
-Segíthetek sütni?-kérdeztem.
-Nagyon kedves vagy, köszönöm, de most veszem ki a sütőből az utolsó adagot.
Ennyit erről. Gondoltam, inkább felkeresem apát, hátha ő tud valami érdekesebbet. Sehol nem találtam. Azt tudni kell, hogy a házunk nem olyan nagy, tehát nagyon messze nem bújhatott el. Ekkor eszembe jutott, hogy a tegnapi posztert nem fejeztem még be, mert simán bealudtam rajta. Végre valami programnak minősülő dolgot találtam! Felsiettem a lépcsőn és meg sem álltam a szobámig. Amint beléptem a "rezidenciámba", hatalmas huppanás és egy betört ablak részese lettem. Sikítottam egy nagyot, mire már anya is felfutott az emeletre.
-Mi történt? Sikítást hallottam-mondta ijedten.
-Fogalmam sincs, de nagyon hangos volt és megijedtem-válaszoltam, még fel sem fogva az eseményeket.
Mindketten elnéztünk jobbra és valóban, be volt törve az ablakom.
-Na de hogy? Ki? Miért?-állt anya elképedve.
-Nem tudom, semmit nem tudok-értetlenkedtem.
-De azért egy betört ablak nem kis pénz. Gyorsan lefutok az utcára és elkapom a tettest-hitte anyukám, hogy ő Sherlock Holmes.
A kintről beáramló hideg teljesen befedte a szobámat, az eső pedig egy kicsit beesett, így kabátban fojtattam a plakát elkészítését, amíg vissza nem jött "Sherlock". Nem volt már rajta sok igazgatni való, egy kis színezés, csillám és pont készen is lettem, mire kiderült az egész történet : Két gyerek labdázott és véletlenül bedobták az ablakomat. Úgy tűnik mégis volt valaki az utcán... "Na de akkor hol a labda?" kérdés lebegett előttem. Drága nyomozó anyukám rendezte a károkat a fiúk szüleivel és kicsit feldobódva jött vissza.
-Na, ezt elintéztem!-mondta büszkén.
-Igazi Sherlock Holmes vagy-nevettem fel, majd miután leesett neki, ő is csatlakozott hozzám.
Sajnos ki kellett költöznöm egy kis időre a nappaliba, hiszen az üveges nem dolgozik szenteste...
Amint berendeztük a "nappaliszobámat", gyorsan feldíszítettük a fát. Ezt nagyon nem részletezem, hiszen csak gömböket adogattam, meg égősorokat.
Négy óra lett... Végre ez az idő is eljött. Fel kellett mennem a a szobámba,-akarom mondani, fürdőbe-hogy a Jézuska meghozza az ajándékokat. Amíg várakoztam, elfogadtam a tényt, mely szerint nem vagyunk gazdagok és ne számítsak nagy dologra, nehogy csalódás legyen a vége....
*csengettek*
Szinte feltéptem az ajtót és rekordgyorsasággal (és persze izgatottsággal) rohamoztam meg a fát, de a lépcső alján megálltam egy pillanatra. Ott volt egy labda. Mivel nem volt becsomagolva, azért sejtettem, hogy nem az enyém. Ekkor állt össze a kép a fejemben... A betört ablakon, a nyitott ajtómon és a lépcsőn keresztül legurult a "bűnös tárgy". Azonnal felnevettem, hogy hogyan lehetséges ez, de a következő pillanatban már futottam az eredeti célom felé.
Miután elkészült a hagyományos, karácsonyi, családi kép, sorba bontottam ki az ajándékokat, szám szerint ötöt. Az egyikben egy One Directionos könyv volt, aminek különösen örültem. A másodikban egy hógömb, hogy ha már kint nem havazik, legalább bent legyen egy kis örömöm. Utána mozijegyek következtek és egy parfüm. Kaptam még ezen kívül apróságokat, kötött pulcsit és egy családi társast is. A fenyő illata, a felejthetetlen narancsos sütije anyának és a karácsonyi CD olyan hangulatot árasztottak, amit még álmomban sem éreznék.Természetesen a szüleim is megajándékozták egymást természetesen, de legfőképpen annak örültek, hogy ilyen boldog vagyok. Hirtelen feleszméltem és muszáj volt megkérdeznem, hogy:
-Miért kaptam ennyi mindent?
-Mert szeretünk-válaszolták.
-De máskor kevesebbet szoktam kapni-értetlenkedtem még mindig.
-Nem baj, boldog karácsonyt, szeretünk-mondták, szinte kísértetiesen egyszerre.
-Köszönöm-álltam fel és futottam oda hozzájuk, hogy megöleljem őket.
Mondanom sem kell, hogy Harry Stylest kértem, de nem számítottam rá, hiszen ez lehetetlen lett volna, de én legalább megpróbáltam. Azért még nem adom fel. A nap hátralevő részében kipróbáltuk a társast és kiolvastam a könyvet. Este hullafáradtan zuhantam az ágyba és még elmondtam egy kis köszönetet az égieknek, amiért ilyen jó létem van...

A kezdet

2014.12.23

Kedves naplóm! Valamelyik nap pakolgattam a szobámban és újra megtaláltalak. Ahogyan olvasgattam a régi irományaimat, fantasztikus emlékek törtek elő bennem. Köszönöm, hogy mind ezt megőrizted nekem. Nos, akkor el is kezdenélek újra írni.

Tegnap felébredtem és egy cetlire lettem figyelmes az íróasztalomon. Lassan kikászálódtam a pihe-puha ágyamból és odasétáltam megnézni, hogy mi az. Ez állt rajta:

Drágám! Kérlek írd össze, hogy mit szeretnél kapni karácsonyra, mert eddig még ezt nem tetted meg. Puszi: Anya

Azonnal leültem és a lapra csak két szót írtam le. Semmi másra nem vágyom, csak Harry Stylesra. Tudtam, hogy ez lehetetlen, tudtam, hogy több száz kilométerre van, tudtam, hogy azt sem tudja ki vagyok, mindent tudtam. de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy csak ezt akarom leírni. Elvileg még léteznek karácsonyi csodák... Felkaptam a papírt és lesiettem vele a lépcsőn.

-Tessék, összeírtam-néztem boldogan anyára.

-Rendben. Na nézzük, hogy mit írtál -vette el a kezemből a papírt- Harry Styles? Az meg kicsoda?

-Tudod, One Direction-próbáltam győzködni, hátha eszébe jut.

-Oh, igen, már tudom. Na de mégis ezt hogyan képzeled el? Nem tudom neked iderángatni Londonból-értetlenkedett.

-Tudom, csak tedd el a papírt-válaszoltam.

-Na de ennek semmi értelme...

-Csak tedd el-ismételtem meg és felmentem a szobámba.

Lerogytam az ágyamra és zokogásba törtem ki, mert tudtam, hogy soha nem fogom látni és soha, még a nevemet sem fogja hallani. Gondolkodtam, agyaltam, hogy hogyan találkozhatnék vele. Elvégre koncertjegyre nincsen pénzünk... De egyszerűen semmi nem jutott eszembe. Csak egy vagyok a sok közül. Semmivel sem vagyok különlegesebb, mint a többi directioner. Egy órányi eszelés után feladtam az egészet. Csak időpazarlás volt. Miután viszonylag túltettem magamat a dolgon, belenéztem a tükörbe kíváncsiságból, hogy mennyire látszódnak a kisírt szemeim. Mit is mondjak... Nagyon. A tükörből nem egy aranyos, hanem inkább egy olyan lány nézett rám, akinek mindenből elege van és ki akarna futni a világból. Szerencsére a látvány rosszabb volt, ugyanis nekem eszembe sem jutott volna ilyen. Leültem az íróasztalomhoz, elővettem egy nagy A3-as lapot és elkezdtem kidíszíteni mindenféle One Directionos dologgal. Kerültek rá rajzok, képek, csillám és pár könnycsepp is, mert munka közben eszembe jutott, hogy milyen érzés lehet a koncert legelső sorában állni. Ez inkább szomorú- és örömkönny egyvelege volt.

-Ebéd!-hangzott lentről.

-Jövök-válaszoltam.

Gyorsan beszaladtam a fürdőbe, hogy megmossam az arcomat és rendbe rakjam a hajamat. A látvány sokkal jobb volt. Már magamat láttam viszont, nem pedig valami új lányt...

Ebéd után visszamentem a szobámba és folytattam a poszter készítését. Illetve folytattam volna, ha nem csukódnak le a szemeim a sírás okozta álmosságtól és nem alszok 5 órát a művemen nyitott szájjal. Gondolom anya nagyon jót szórakozott rajtam, amikor bejött hozzám, hogy megnézze, minden rendben van-e.