Kedves naplóm! Valamelyik nap pakolgattam a szobámban és újra megtaláltalak. Ahogyan olvasgattam a régi irományaimat, fantasztikus emlékek törtek elő bennem. Köszönöm, hogy mind ezt megőrizted nekem. Nos, akkor el is kezdenélek újra írni.
Tegnap felébredtem és egy cetlire lettem figyelmes az íróasztalomon. Lassan kikászálódtam a pihe-puha ágyamból és odasétáltam megnézni, hogy mi az. Ez állt rajta:
Drágám! Kérlek írd össze, hogy mit szeretnél kapni karácsonyra, mert eddig még ezt nem tetted meg. Puszi: Anya
Azonnal leültem és a lapra csak két szót írtam le. Semmi másra nem vágyom, csak Harry Stylesra. Tudtam, hogy ez lehetetlen, tudtam, hogy több száz kilométerre van, tudtam, hogy azt sem tudja ki vagyok, mindent tudtam. de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy csak ezt akarom leírni. Elvileg még léteznek karácsonyi csodák... Felkaptam a papírt és lesiettem vele a lépcsőn.
-Tessék, összeírtam-néztem boldogan anyára.
-Rendben. Na nézzük, hogy mit írtál -vette el a kezemből a papírt- Harry Styles? Az meg kicsoda?
-Tudod, One Direction-próbáltam győzködni, hátha eszébe jut.
-Oh, igen, már tudom. Na de mégis ezt hogyan képzeled el? Nem tudom neked iderángatni Londonból-értetlenkedett.
-Tudom, csak tedd el a papírt-válaszoltam.
-Na de ennek semmi értelme...
-Csak tedd el-ismételtem meg és felmentem a szobámba.
Lerogytam az ágyamra és zokogásba törtem ki, mert tudtam, hogy soha nem fogom látni és soha, még a nevemet sem fogja hallani. Gondolkodtam, agyaltam, hogy hogyan találkozhatnék vele. Elvégre koncertjegyre nincsen pénzünk... De egyszerűen semmi nem jutott eszembe. Csak egy vagyok a sok közül. Semmivel sem vagyok különlegesebb, mint a többi directioner. Egy órányi eszelés után feladtam az egészet. Csak időpazarlás volt. Miután viszonylag túltettem magamat a dolgon, belenéztem a tükörbe kíváncsiságból, hogy mennyire látszódnak a kisírt szemeim. Mit is mondjak... Nagyon. A tükörből nem egy aranyos, hanem inkább egy olyan lány nézett rám, akinek mindenből elege van és ki akarna futni a világból. Szerencsére a látvány rosszabb volt, ugyanis nekem eszembe sem jutott volna ilyen. Leültem az íróasztalomhoz, elővettem egy nagy A3-as lapot és elkezdtem kidíszíteni mindenféle One Directionos dologgal. Kerültek rá rajzok, képek, csillám és pár könnycsepp is, mert munka közben eszembe jutott, hogy milyen érzés lehet a koncert legelső sorában állni. Ez inkább szomorú- és örömkönny egyvelege volt.
-Ebéd!-hangzott lentről.
-Jövök-válaszoltam.
Gyorsan beszaladtam a fürdőbe, hogy megmossam az arcomat és rendbe rakjam a hajamat. A látvány sokkal jobb volt. Már magamat láttam viszont, nem pedig valami új lányt...
Ebéd után visszamentem a szobámba és folytattam a poszter készítését. Illetve folytattam volna, ha nem csukódnak le a szemeim a sírás okozta álmosságtól és nem alszok 5 órát a művemen nyitott szájjal. Gondolom anya nagyon jót szórakozott rajtam, amikor bejött hozzám, hogy megnézze, minden rendben van-e.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése